Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kedves Cicabarátok!

Ezt az oldalt azért hoztam létre, hogy még többen meglássák azokat a gazdátlan, szerencsétlen sorsú cicákat, akik láthatatlanul élnek közöttünk. Igen, láthatatlanul. Láthatatlanul, mert félve a város zajaitól, az emberektől, csak éjjel merészkednek elő, hogy ennivalót keressenek, amit csekély eséllyel találnak, és láthatatlanul, mert az emberek többsége nem vesz tudomást róluk.

 

Valamikor én is ezen emberek közé tartoztam. Nem azért, mert nem szeretem az állatokat. Mióta az eszemet tudom, imádom őket. De a cicákkal kapcsolatban én is bedőltem azoknak a buta sztereotípiáknak, melyeket a legtöbben a cicákról gondolnak. Például azoknak a véleményeknek, melyek szerint a cicák önállóak, nem kötődnek az emberhez, morcosak, karmolósak, vadak, és jól feltalálják magukat egyedül is. Mekkora tévedés! Kár, hogy erre nem jöttem rá korábban, de boldog vagyok, hogy ma már jobban ismerem őket, mert a cicák varázslatosan kedves és érzékeny lények, akiknek nagyon is nagy szükségük van az emberek segítségére, és igényük a szeretetre, törődésre.

 

Nekem kutyusom volt. Csaknem két évtizeden át volt a család szeme fénye, imádtuk. Halála örökös űrt hagyott bennünk. Éveken át gyászoltuk, miután úgy éreztük, nem tudunk tovább kutya nélkül élni, s keresgélni kezdtünk a rengeteg gazdikereső kutyus között. Az ember ennyi borzasztó sorsú, szomorú állat közül nem is tudja eldönteni, melyiket fogadja be, melyiken segítsen. Csak azt tudtuk, hogy kutyust akarunk magunkhoz venni, a cica még csak eszünkbe sem jutott.

Végül egy este a sors közbeszólt, és egy cicát sodort az életünkbe. Az ablakban nézelődve vettem észre, hogy egy autó elüt egy cicát, akit éppen egy másik kergetett - ezért figyelmetlenül az úttestre szaladt. Az autós persze, ahogy az lenni szokott, továbbment fékezés nélkül - hadd szenvedjen az az állat az út szélén, míg meg nem hal. A fák ágaitól nem láttam, pontosan mi történt, csak a csattanást hallottam. Aztán a levelek takarásából előbukkant a cica, sántikálva, ügyetlenül bemászott egy parkoló autó alá. Erre volt még ereje, másra nem. Azonnal lementünk a sérült cicát megkeresni. Természetesen még mindig ott feküdt az autó alatt, sokkos állapotban, remegő végtagokkal. Addig telefonáltunk, míg nem találtunk olyan állatvédő szervezetet, akiktől hajlandó volt valaki segíteni és eljönni a sérült cicáért. Szerencsére találtunk ilyet, és a cicát elvitték. Három héten át volt egy állatorvosi rendelőben, és mi valamiért úgy éreztük, hogy meg kell látogatnunk mentett védencünket. Kóbor cica lévén nem volt hová mennie, és ketrecben sem tudtak a törött lábai szépen gyógyulni, hát hazahoztuk, hogy nálunk lábadozzon, míg fel nem épül, és nem lesz gazdája. Hiszen nálunk akkor egy állat sem volt, nyugodtan, békésen pihenhetett, gyógyulgathatott. És itt meg is pecsételődött a sorsunk. Akinek van cicája, az tudja miért. Mert aki egyszer megismeri és közelebbi kapcsolatba kerül egy cicával, ott olyan "szerelem" szövődik, ami egy életen át tart. Kedvességükkel, szeretetükkel, kecsességükkel, szépségükkel, huncut és játékos lényükkel, babaarcukkal és édes hangocskájukkal leveszik az embert a lábáról. Persze mindegyikük egy külön egyéniség! Nem sorolom tovább a tulajdonságaikat, és hogy jelenlétükkel milyen színt hoznak az ember életébe - ezt mindenki megtapasztalhatja, aki úgy dönt, örökbe fogad egy cicát. Kívánom, hogy legyenek minél többen ilyen emberek!

 

kiscica.jpg

 

Az elűzött árva cica
érezte, meg kell halnia,
és tántorgott, miként a vak,
a rozsdás kályharoncs alatt,
a pincében a köcsögök,
a nyirkos rongyhalmok között:
és rubin torkából a vád
fölverte a mély éjszakát.
Ám sehol, sehol menedék:
anyját hívta, jó melegét.
a csorduló, édes tejet,
szőre párnáján kis helyet,
az irgalmat, hogy a világ
engedje élni őt tovább.
 
De a mindenség hallgatott
némák a házak, udvarok,
fekete csönd, sötét közöny
borzongott a hideg kövön.
Csak Ő, az Örök Mária,
csillagokbeli Hű Anya,
riadt fel: miért sír a cica?
Menten a Földre lesuhant,
meglelte, honnan jő a hang,
majd négykézláb ereszkedett,
s fehérlő, bundás Macska lett.
Piros bimbón a hópehely:
kicsurrant csecséből a tej.
Miau…- nyögött a cica.
Miau…- felelt Mária;
Megnyalta apró talpait,
s dorombolt neki hajnalig.
 
Hajnal felé, tetőkön át,
láttak két ügető cicát,
a kisebbik el-elmaradt,
gurult, mint csöppnyi gombolyag.
Aztán eltűntek nesztelen.
Hová? – Nem tudja senki sem.

 

 

 (Vihar Béla: Lépcsőházi legenda)

 

 

 

 

 

 

Fejléckép fekete cica: costi , kiscica fotó: Magnus Manske

 

Képgaléria